Találkozás a természetben a Természetfelettivel
Bátor Botond, pálos tartományfőnök gondolatai a Pálos 70-ről.
A Pálos70 azoknak a fejében született meg, akik már több kilométert zarándokoltak és teljesítménytúráztak életük folyamán. Tudták, hogy nem elég a természettel való harmonikus kapcsolat, nem elég kipróbálni, hogy mire képes az ember, hanem fontos lelki tartalommal is megtölteni ezt a 70 kilométert. A szervezők tapasztalataikat kamatoztatták az út megtervezése során, a Mária út, a Gyöngyök Útja, a Hétkaland Egyesület vagy más zarándoklatok, túrák aktív megalkotóiként. Ehhez kapcsolódott az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a Magyar Pálos Rend történelme, ami manapság egyre több embert foglalkoztat.
A Pálos70 egyes szakaszai, állomásai közben a rend több mint 750 éves múltjának értékeiből táplálkozhatunk, melynek különleges eseménye Magyarok Nagyasszonyának ünnepe – a pálosok ősi helyén, a 660 éves márianosztrai kegytemplomban. A keretet pedig szintén a pálosok Magyarok Nagyasszonyának tiszteletére szentelt Sziklatemploma adja, hiszen a Pálos70 első szakasza onnét indul.
Szerettünk volna lehetőséget biztosítani azoknak, akik elsősorban katolikus hitük alapján járják végig ezt az utat és azoknak is, akik inkább gyakorlott túrázóként. A zarándoklat célja elsősorban az Istennel való kapcsolat elmélyítése, bűneinktől való megszabadulás, a megerősödés katolikus hitünkben és a hétköznapi életünk terheinek hordozásában. A zarándoklattal együtt járó nehézségek felajánlása is ezt a célt szolgálja.
A teljesítménytúra független minden vallási, illetve világnézeti szemponttól. Teljesítményről van szó, amit a túrázó egy újabb lehetőségen keresztül tud megvalósítani a természet, a sport iránti szeretet, illetve más szempontok alapján. A két út megfér egymás mellett, de össze nem keverhető. Mindenki maga dönti el, hogy milyen belső indíttatásból vesz részt rajta.
A Pálos70 megalkotóival együtt hiszem, hogy ez az út mindazok számára maradandó élmény lesz, akik az ország különböző részeiről érkezve részt vesznek rajta, és hírét viszik a látottaknak.
Bátor Botond, pálos tartományfőnök
„Találkozás a természetben a Természetfelettivel” Bulcsú testvér elmélkedése
Eltelt a lelkem nehézséggel, gonddal, gyötrelemmel. Zaklatottan haladok felfelé a köves hegyoldalon, hogy egy kicsit magam mögött hagyhassam a városokat, s velük együtt a mindennapjaimat is. Bakancsom talpa alatt apró kavicsok csikorognak. Valahol a közelben barlangoknak kell lenniük. Barlangoknak, melyekben egykor pálos remeték éltek és lángoló, tüzes imáikkal szolgálták a mindenség urát, a fölséges Istent.
Egy kis időre most megállok. Kifújom magamat. Az őszi nap fáradt sugarai helyenként áttűznek a fák levelei között. Templomi képet idéz elém a környezet. A hatalmas bükkök sima, szürke, égbetörő törzsei, mint bazilikák és katedrálisok széles oszlopcsarnokai. A felettem elterülő smaragdszín lombkorona, s rajta még csak helyenként színesedő levelek, mint megannyi fényes rózsaablak. Valóban olyan, mintha egy templomban járnék. Egy templomban, melynek alkotója a természet. A természet, amely nem más, mint maguk az erdők, a hegyek, a völgyek, a vizek, a kéklő égi tengerek. Igaz, hogy a körülöttem lévő templomot ez a természet alkotta, de vajon a természetet ki alkothatta?
„Te voltál az, Istenem! Te teremtetted a mindenséget, a természetet, s benne engem. Most, amikor körbenézek, a Te művedet látom mindenben. Mint amikor egy csodás festményt nézek, egy szobrot, egy remekművet. Tudom, az alkotó nem azonos az alkotásával, de a műből mégis megérezhető a művész lelkülete. Éppen így, Te sem vagy azonos a természettel, de megérezhető benne a Te lelkületed, megtapasztalható e műveden keresztül a Te szent Lelked.”
Erős szél támad, arcomon érzem, és belekap kabátomba, majd a fák koronájába odafent. Egy – két idősebb törzs halkan nyikorogni kezd. „Amikor még gyermek voltam, nagyon vágytam arra, hogy megértsem, mit beszélnek a fák, a növények, az állatok. Mi hírt hoz a szél, miről csörgedeznek a patakok, miről mesélnek a hegyek. Érdekes, fel kellett nőnöm ahhoz, hogy mindezt megértsem. Pontosabban a keresztség, ami egyre jobban kiteljesedik bennem, s ami által valóban Isten gyermeke lettem, megadta, hogy ne csak értsem, de beszéljek is a természet nyelvén. Amikor kinyitom a zsolozsmás könyvemet, amikor imára kulcsolom kezemet, amikor zarándokútra térek, bekapcsolódok a teremtett világ imádságába. Mert a mindenség a Te alkotásod, Istenem, és Téged dicsér minden ami létezik, egész életével és létezésével, feltéve, ha nem fordult el tőled. Ha nem fordult el Tőled!”
Cseperegni kezd az eső. Hallom, ahogy körülöttem a holt avaron pattognak a parányi cseppek. Fejem fölött sötét felhők gyülekeznek… „a bűn, a gonoszság, a halál nem a Te alkotásod Istenem. Nem Te hívtad létre ezeket, hanem a Te parancsaidtól való elfordulás szörnyű következménye… Ez az a harc, amely minden korban és minden emberi életben megismétlődik: odafordulni Hozzád, vagy szembefordulni Veled. Ez utóbbi az, ami megtépázta a művedet, a természetet, engem és minden testvéremet, az emberiséget!” Alig telik el egy kis idő, máris eltűnnek a fellegek, és halvány fényével újból rám ragyog a nap. Tovább indulok… „Igen, ez az a harc: Teérted, vagy ellened! És én részt akarok venni ebben a harcban, mert részt kell vennem! Teérted, melletted. Veled karöltve az igazság fegyverzetében, hogy helyreálljon a teremtés rendje a Te szeretetedben. De hol kezdjem a harcot? Körbenézek. Az egész világon harc dúl, de ott nem kezdhetem… Ismét körbenézek. A környezetemben is harc dúl, de ott sem kezdhetem… Végül magamba nézek. Igen, itt kell elkezdenem, mert harc dúl bennem…